Egy csók és más semmi

„Anya, csókolózzunk!” – szólított le Mici valamelyik este… Mit ne mondjak, elég váratlanul ért ez a kérés, mert – bár semmi kivetnivalóm nincs a dologgal kapcsolatban –, mi valahogy mégsem vagyunk az a gyerekekkel szájrapuszizós család. Hirtelen elkezdtek pörögni a fejemben az eddig elolvasott gyerekneveléssel kapcsolatos cikkek ezrei, a katalogizált jótanácsok innen-onnan, hogy a másodperc töredéke alatt valahogy megtaláljam a helyes választ erre a hirtelen sikamlósnak tűnő kérdésre. Okozhatok-e kárt neki azzal, ha elutasítom? Okozhatok-e kárt azzal, ha engedek neki?

Legszívesebben nevetnék egy nagyot, annyira tündéri, ahogy libegnek a kis bongyor fürtjei még a lendülettől, amint elém térdel a nagy kérdéssel. De azt hiszem, azt sem lehet, nehogy megszégyenítve érezze magát, vagy azt higgye, hogy nem veszem komolyan. Aztán eszembe jut az is, hogy pár éve még simán mehettek a gyerekek a büntibe, ha rajtakapták őket, hogy megmutatják egymásnak a puncijukat meg a kukijukat, ma meg már minden felvilágosult pszicho-cikk megmondja, hogy az egészséges szexuális fejlődés része ez az ártalmatlan kíváncsiság, úgyhogy mi, modern és felkészült anyukák feszülten várjuk az első kínos helyzetet, hogy ott aztán a gyakorlatban is megvalósíthassuk, amit annyiszor elolvastunk elméletben: azaz ultralazán és természetesen reagáljunk, szemünk se rebbenjen, nehogy aztán miattunk legyenek felnőtt korban párkapcsolati problémái a gyereknek… Arról nem is beszélve, milyen isteni sztori lesz utána az esetből, amit pironkodva, röhögcsélve mesélhetünk majd a többi anyukának. Büszkén, hogy milyen helyesen reagáltunk. De helyesen reagáltunk? És különben is, ez már valóban egy ilyen szituáció lenne?

ordog-nori-mici-csok

Legutóbb a gyerekeim jövőjéről ábrándoztam – egyik felvállalt túlzásból a másikba esve 🙂 – és persze rengeteg dolgot teszünk Palkóval a gyakorlatban is, amivel egyengetjük az útjukat lépésről-lépésre, hónapról-hónapra, évről-évre. Ez az életünk tudatos része. De hány olyan dolgot teszünk, amivel tudattalanul is befolyásoljuk a sorsukat? Nem feltétlenül rossz irányba, de azért legyünk őszinték, hány, de hány olyan felnőttkori nyűgünk van, amiről már megállapították a szakemberek, hogy a gyerekkorunkban kell keresgélni az okokat? Meg tudom-e óvni ezektől az én védtelen, ártatlan kismacskáimat? Észreveszem-e egyáltalán, ha hibázom?

Elkényeztetem, vagy csak mindent megadok, ami tőlem telik? Önállóságra nevelem, vagy elidegenítem magamtól? Szabadelvű nevelés vagy következetes szigor? Szülők között alvás vagy saját szoba?

Ha elesik, és felsegítem, nem tanítom meg küzdeni. Ha hagyom a földön, talán azt vési be, hogy nem számíthat rám. Ha csetepatéba keveredik, és megvédem, anyámasszony katonája lesz. Ha nem állok ki érte, akkor meg önértékelési problémákkal küzd majd egy életen át.

Ha nem viszem babaúszásra, vajon félni fog a víztől? Ha nem vagyok következetes és szigorú az etetésnél, vajon lesznek étkezési zavarai felnőtt korában? Ha a jutalmazáshoz kötöm az édességet, később is csokival tömi majd a fejét, ha szomorú lesz? Mennyi dilemma… És azt is csak nem rég tudtam meg, hogy a csecsemőkori túlzott fehérjebevitel hatással lehet a felnőtt kori elhízásra. (Többek között ezért is megnyugtató a szoptatás, mert az anyatejben mindig pontosan annyi van, amennyi épp az adott életkorban ideális. És ezért kell résen lenni akkor, ha nincs anyatej – feltéve, ha nem szeretnénk azért vigasztalni a kamasz gyerekünket, mert nem jön föl rá a kedvenc farmernadrágja…)

Mici itt térdel velem szemben, és csibészesen mosolyog. Nekem meg végre kidob a rendszer egy cikket, amit régebben olvastam, és amiben a gyereknevelést egy űrhajó beindításához hasonlítja az író: nevezetesen, hogy mi, anyukák, úgy teszünk 18 éven keresztül, mintha egy űrsiklót készítenénk fel a nagy űrtúrára. Vadul kalibrálunk évtizedeken keresztül, majd reménykedünk, hogy a kilövés után szép szabályos utat jár majd be a mi kis asztronautánk, és hogy sikerül őt nyugalmas Föld körüli pályára állítanunk. (Vagy talán meg sem áll a csillagokig! 🙂 )

Rettegünk, hogy ha valamit rosszul csináltunk, ha valami hiba csúszott a konfigurációba, akkor vége mindennek, az űrséta csak balul sülhet el. De ezzel szemben a nagy igazság az, hogy a gyerek szerencsére nem egy űrhajó! (Micsoda mázli! 🙂 ) És állítólag felnőtt korra képes a legtöbb bakit korrigálni, amit mi, nagyon-nagyon szerető szülők – ez azért fontos! – a legnagyobb jószándékunk ellenére is elkövettünk.

Úgyhogy ebben megnyugodva már nyitottam is válaszra a számat, de mondani már nem tudtam semmit, mert egy puha, meleg, kicsit ragacsos, de nagyon édes csókot kaptam rá Micitől. Nem túl hosszút, de egyértelműen csókot. Szerettem volna még némi magyarázatot fűzni a dologhoz, hogy „tudod, apa meg anya szokott csókolózni, az ember a lányának inkább puszit szokott adni”, meg ilyenek, de Mici már ott sem volt.

És ennyi volt az egész. Egy ártatlan csók, ami neki – azt hiszem – nem jelentett semmit.

De nekem annál többet… 🙂

A bejegyzés szövege és az abban elhelyezett képek szerzői jogi védelem alatt állnak, azok felhasználása csak a Nestlé Hungária Kft. engedélyével lehetséges.

Én Micit és Vencit is a hozzátáplálás kezdetéig tudtam szoptatni. És bár ezzel a csecsemőkori fehérjebevitellel kapcsolatos tanulmánnyal még csak most találkoztam, utólag is megnyugodhatok, hogy fél éves koruktól olyan anyatej kiegészítő tápszert adtam nekik, amely minden szempontból megfelel a legújabb kutatások támasztotta elvárásoknak is. Ez volt a Beba Pro 2. Huhh… Egy dolgot lehúzhatok az ezerből, amiben már most tudom, hogy biztosan nem tévedtem. 🙂