Kedves Mikulás!

Ne haragudj, hogy a jól megérdemelt pihenésed alatt zavarlak.

Tudom, hogy november végén-december elején tonnaszám kapod a leveleket a gyerekeinktől a különböző kívánságokkal – az én két csillogó szeműm is „írt” Neked –,  és biztosan azon is remekül szórakozol, milyen változatosan és vehemensen bizonygatják Neked, hogy ők bizony szuperjól viselkedtek egész évben. Mintha nem Te lennél az, aki mindenkinél jobban tudja, mi is a helyzet. 🙂

Szóval gondoltam, attól még, hogy lement a dömping, csak odatalál Hozzád a postás az én borítékommal is, talán még nem törölted a címet a gps-ből, bár kíváncsi lennék, hány másik köszönőlevél fut be Hozzád a napokban a valóra váltott kívánságokért… Mert ez itt most bizony egy köszönőlevél. Úgyhogy gyorsan a tárgyra térek:

Kedves Mikulás, köszönöm Neked, hogy én is Te lehetek. Köszönöm, hogy vihetem tovább a legendát, hogy őrizhetem a hagyományt, hogy örömet szerezhetek a Te nevedben, a Te felhatalmazásoddal. Ehhez elsősorban azt kell megköszönnöm, hogy van kinek. (Mondjuk speciel ezért asszem pont nem Neked tartozom hálával, mert ugyan Tőled is kértem, nem egyszer-nem kétszer, és végül mégsem Te, hanem valamelyik hasonlóan mindenható kollégád teljesítette a legeslegnagyobb kívánságomat, de ez 4 év távlatából már tulajdonképpen mindegy is.)

Boldog vagyok, hogy ott lehettem Mici és Venci mellett, ahogy nagy műgonddal rajzolgatnak Neked, és hálás vagyok, hogy tanítgathattam ezeket a szorgos kis kezeket a tökéletes csizmapucolás fortélyaira. (Kár, hogy erre egy évben egyszer tudom csak rávenni őket 🙂 ) Istenien szórakoztam az ajándékok becsempészése közben is, tisztára James Bondnak éreztem magam, mint aki épp titkos küldetésen van! Mondjuk a kéményes belépőt kihagytam, ha nem probléma, remélem, ettől még ugyanolyan szabályos volt az akció… A lényeg, hogy bejutottam a csomagokkal a házunkba. Azt gondolnád, hogy ez nem egy nagy dolog, de idén volt egy kis kavarodás a kulcsokkal, szóval hidd el, hogy kivettem a részemet a munka összes fázisából! Volt éjszakai suhanás is, meg minden – nem, nem szánon, nem őrültem meg, hogy a mínusz 3 fokban az M0-áson bénázzak… De a többi stimmelt, csak nekem nem az orrom volt piros, mint Rudolfnak, hanem a fejem, és lila. De most már túl vagyunk rajta.

Mindazonáltal, nem könnyíted meg a helyzetünket ezzel a temérdek csokival, amivel elhalmoztad a gyerekeinket decemberre. Tudom-tudom, hogy én is tehetek a dologról, de ezt a csokikultuszt mégiscsak Te teremtetted a milliónyi csoki-hasonmásoddal, amivel elárasztottad a boltjainkat. Még én is elcsábulok, naná, mit várhatnék a gyerekeimtől? Azt még csak-csak megértik valahogy, hogy egy átlagos nagybevásárláson nem kaphatnak meg Téged csak úgy, de ha a csizmájukban se mosolyognál ott 6-án reggel, akkor biztosan rettentő csalódottak lennének…

Azért el kell ismernem, hogy jól ki van találva a rendszer, hiszen egyelőre még egyáltalán nem foglalkoztatja őket az a néhány ordító logikai bukfenc a történeteddel kapcsolatban. (Tulajdonképpen már a csokimikulásokon is fennakadhatnának, mert hát mi a fenének van tele a bolt velük, ha egyszer az ajándékok az Északi-sarkról jönnek?!) Ha jól számolgatom, van még egy 3-4 jó évünk, mert általános iskola első/másodikban általában már van egy-egy jól értesült gyerek, aki képbe teszi a többieket a létezésedet illetően. De nem akarom, hogy eljöjjön az a nap. Mert mostantól nekem a december 6-a a kedvenc ünnepem. Nem viccelek, Mikulás, ez a kedd reggel kiskarácsony volt nekem! Az angyalkáknak rettentően össze kell kapniuk magukat, ha ezt az élményt túl szeretnék szárnyalni… (Ja…? Hogy azok is mi vagyunk…? Tiszta skizó! 🙂 )

Szóval néztem ezt a két álmos szemű, kócos, gyűrött pofájú kis szaloncukrot, és sírnom kellett. Szóltak a karácsonyi zenék, Miciék kacarászva bontogatták a csomagokat, és én azt éreztem, hogy még sose volt ilyen jó. Még az sem tudta elvenni a kedvemet, hogy Palkóból a korai ébresztő miatt kibuggyant egy két percre a Grincs, és levezette nekem, hogy micsoda baromság, hogy a Mikulás egy fix dátumhoz van kötve, és nem mondjuk december első szombatja, hogy mindig tutira hétvégére essen. Mondtam neki, hogy esetleg ezt jelezze Neked, hátha. Én egy jó erős kávéval tudom megtámogatni ezt a projektet, de dátumcsere tekintetében sajnos, nem tudok segíteni, tehát vagy felkel, és meglátja a csodát, vagy lemarad róla. Felkelt. És csodát látott. Fel is oldódott – mit oldódott, elolvadt – egyetlen perc alatt. (A helyzet súlyosságát azért érzékelteti, hogy a férjem, aki mindig minden helyzetben mindent fotóz, ezúttal egy darab képet sem kattintott el. Szerencsére videót azért rögzített egy darabig. 🙂 ) Mondjuk én is kapaszkodtam erősen a tejeskávémba, de közben azért minden pillanatot gondosan bevéstem a szívembe. És aztán amikor majd egy óra önfeledt játék után meg kellett szakítanom a fiesztát a bölcsi és az ovi miatt, kicsit igazolva láttam a férjem álláspontját: bármeddig tudtam volna ott üldögélni.

67blogbejegyzes

És mondjak valamit? Máris hiányzol. Megértem persze, hogy így tud igazán ünnep lenni a jöttöd, hogy nincs minden héten piros alma, meg mogyoró. Mindazonáltal igény biztosan lenne rá, hiszen a kisfiam még ma is azzal a kérdéssel fogadott a bölcsiben, hogy „Anya, ma mit hozott a Mikulás?”
Egy szó mint száz, még egyszer köszönöm Neked a több millió anyuka-Mikulás és apuka-Mikulás nevében, hogy alapot adsz a létezésünknek.
Én hiszek a csodákban.
És hiszek Benned, Mikulás – amióta anyuka vagyok, jobban mint valaha.

Üdvözlettel:

Mici és Venci anyukája

 

A bejegyzés szövege és az abban elhelyezett képek és videók szerzői jogi védelem alatt állnak, azok felhasználása csak a Nestlé Hungária Kft. engedélyével lehetséges.

Új hozzászólás létrehozása