Igaz vagy hamis?

Micivel egymással szemben, ő ül, – mondhatnám azt is, trónol…–, én előtte térdelek.

Keze a kezemben, tekintete a tekintetembe fonódva. Ha egy szót sem szólnánk, akkor is pontosan tudnám, hogy min megy keresztül. De ő mondja… Szűkszavú kérdéseim nélkül is ontja rám az információkat. Hol tartunk, elkezdődött-e már, mennyi lehet még hátra.
Figyelem az arca finom rezdüléseit, miközben egy pillanatra sem engedjük el egymást, és arra gondolok, hogy ez akár egy megható film csúcspillanata is lehetne. Lehetne, de nem az. Mert ez a jelenet a WC-n játszódik. Szinte minden áldott nap. És ha valamiért lemaradok róla, esküszöm, hiányzik. Hihetetlenül szórakoztat a gyerekek fesztelen őszintesége, amivel élik a kis életüket, és az a szabadság, ahogyan kimondanak mindent, amit felnőtt fejjel már nem illik, nem szabad, nem szokás. Nézem Micit és azon töprengek, vajon mikor jön el a pont, amikor elveszítik ezt a képességüket? Pontosabban mikor tanulják el ezt is tőlünk, felnőttektől? Hogy nem mindig mondunk el mindent. És legfőképpen azt, hogy nem mindig mondunk igazat…

– Venci, jössz? Nem? Na szia, akkor én mentem! – közlöm a kisfiammal minden egyes alkalommal, amikor nem hajlandó szót fogadni, és a reakció persze mindig rémült kapkodás, csak nehogy otthon hagyjam őt egyedül. Hazudok neki. Sose hagynám ott sehol. Próbáltam már leszokni róla, de nem egyszerű. Néha még cifrázom is: „nekem erre nincs időm, hogy veled harcoljak, úgyhogy indulok, szia.” Így a hatás még drámaibb, viszont cserébe odaérünk a bölcsibe komolyabb hiszti nélkül.
– Anya, ugye nincs benne gyógyszer? – Kérdezi Mici gyanakvóan, amikor belekortyint a teájába.
– Nincs-nincs… – vágom rá szemrebbenés nélkül, és végigsimítom a náthás kis arcát. Persze, hogy van. Különben mégis hogy a fenébe diktálnám belé, amit a doktor úr előírt? Megint nem mondtam igazat. Utálom magam érte.
És akkor se mondok, amikor esténként sápítozni kezdek, hogy „juuuuuj, milyen késő van”, csak hogy megszakítsam a véget nem érő játékot és a fürdőkád felé tereljem a gyerekeimet. Frászt van késő. Pontosan annyi az idő, mint amennyi mindig szokott lenni ilyen tájt, amikor elkezdjük az esti rutint. Mondjuk ebben az esetben némi felmentést ad, hogy a „késő” fogalma olyan, de olyan relatív…
– Sajnos, a játékbolt már bezárt… – füllentem egy nagy sóhaj kíséretében, amint elhaladunk a kirakata előtt, csak hogy megússzak egy várhatóan hisztibe torkolló nagyjelenetet vagy a teljesen felesleges pénzköltést. Itt azért a másodperc töredékéig hezitálok, mert végülis hazugság helyett belekezdhetnék egy nevelő célzatú vitába a „de hát nincs is szülinapod”/„egy sima hétköznapon csak úgy nem jár ajándék” tengelyen, de inkább a könnyebbik utat választom… Azt a másikat is jól ismerem már, és tudom, hogy hiába van észérvekkel kikövezve, ugyanúgy nem vezet túl messzire egy 2 és egy 3 éves gyereknél. Talán éppen ezért…
Hogy lesz-e ma hajmosás? Megbeszéljük…” – persze, hogy lesz.
A csoki sajnos elfogyott.” – leszámítva azt a 4 táblát, amit a felső polcon rejtegetünk apáddal.
Ez a baba sajnos nagyon-nagyon drága. Nem tudjuk megvenni…” – 2500 Ft, és ma még pluszban van rá 20% kedvezmény.
A telefonom teljesen lemerült, hiába is adnám oda neked, nem tudsz rajta mesét nézni.” – Hát jó, azt a 96%-ot nem pazarolhatjuk el, hátha apa hív bennünket…
Folytassam még…? Csupa-csupa apró hazugság. Igaz, hogy a béke és a harmónia szelíd kis követei is egyben, de ez nem ad felmentést, én tudom. És így az ellen sem lehet semmi kifogásom, ha az élet itt-ott egyenlít:
– Venci, ugye nem kakilsz…? – tettem fel a kérdést a minap, amikor a kisfiam elgondolkodva megállt a fürdőkád közepén.
– Nem. – jött a határozott válasz.
És én elhittem.

A bejegyzés szövege és az abban elhelyezett képek és videók szerzői jogi védelem alatt állnak, azok felhasználása csak a Nestlé Hungária Kft. engedélyével lehetséges.