Reggeli futam

Francba. Már megint eggyel többször nyomtam meg a szundit a telefonomon, mint szerettem volna. Máris hátrányból indulok…

Álmosan beállok a startvonalhoz és egy pillanatra még lehunyva pihentetem a szemem. Pedig tudom, hogy már nem húzhatom tovább: a startpisztoly könyörtelenül eldördül.

Minden reggel versenybe szállok magammal, az idővel és egy zsúrkocsival. Azzal a bizonyos zörgő kerekű fémizével, amelyik reggelit hoz a bölcsődéseknek a Katica-csoportban. Evés közben nem célszerű megzavarni a kicsik nyugalmát, ezért vagy még reggeli előtt beérünk, vagy már csak reggeli után tud Venci becsatlakozni. Mivel Micit is viszem az oviba, a családi logisztika azt a megoldást szülte, hogy le kell gyűrnünk a zsúrkocsit, nincs mese. A gyerekeim fél éve járnak közösségbe, lassan belerázódunk a rendszerbe, és azt kell mondanom, határozottan nyerésre állunk, de ehhez minden nap le kell győznünk saját magunkat is. Mert alapjáraton a mi családi csapatunknak nem erőssége az időben elindulás. Sőt, azt is mondhatnám, hogy teljesen az alaptermészetünk ellen megy, ami hétköznap reggelente történik.

Az ébredés utáni első 15 perc kihívása, hogy összeszedettnek tűnjek, mert ha egy pillanatra is lazábbra engedem a szálakat, tétovázom, bizonytalankodom, értékes perceket veszíthetünk, plusz a gyerekeim is zselé módjára folynak szét, szóval semmi felesleges mozdulat, keményen fókuszálok.

Szerencsére 4 percre lakunk a célállomástól, így ha a bölcsi/ovi járat után még haza tudok ugrani, mielőtt el kell indulnom a dolgomra, akkor máris temérdek időt spóroltam. Farmer, pulcsi, belebújós cipő, sapka, kabát. Bármi, ami ápol és eltakar. Én itt se vagyok. Nem magam vagyok. Anyarobot vagyok.

Gépiesen kiválasztom a ruhákat a gyerekeknek, aztán rövid mérlegelés után eldöntöm, hogy melyikkel szúrok ki, és ébresztem aznap először. (Általában váltogatni szoktam, vagy ha valamelyikük éjszakája zűrösebb volt, kaphat egy kis haladékot, de mivel kb. 5 perc a különbség, nagy lelki kérdést nem csinálok a dologból.) Szinte még alszanak mindketten, amíg villámgyors mozdulatokkal rájuk varázsolom a ruhákat. Ez különösen Mici esetében praktikus, mert így a heti ötből nagyjából háromszor elfelejt ellenkezni, és kifogást emelni, hogy az aznapi öltözet nem elég pörgős. (Az, hogy nem szoknyát adok rá, eleve szóba se jöhet…) Éber csillanást először akkor látok a szemükben, amikor a kezükbe nyomom a fogkefét. Közben mosom a sajátomat is a jobb kezemmel, ballal a hajukat fésülöm.

Az órámra pillantok, a részidőnk egész jó. Ha nem jön közbe semmi váratlan, még akár célba is érhetünk időben – fut át az agyamon, én kis naív.

Mici benyújtja az igényt, hogy ő a plüss Elzáját szeretné magával vinni. Az agyam vadul pörgeti az infót, hogy mégis merre láthattam, közben a testem is keresni kezdi, és meg is találja a fürdőszobában. Diadalittas mosollyal viszem a lányom elé a zsákmányt, aki fancsaliképpel – és prehiszti hangszínnel – közli, hogy nem erre gondolt, hanem a nagyobbra. Egy pillanatra elveszítem a nyugalmamat, és papolni kezdek arról, hogy legközelebb lesz szíves előre gondoskodni arról, hogy meglegyen a megfelelő plüss, de aztán viszonylag gyorsan kiegyezünk egy unikornisban.

Huhh. Pörög tovább a számláló, Venci ma egész egyszerű eset – leszámítva, hogy a Villám és Matuka mellé a fogkeféjét is mindenképpen szeretné bevinni a bölcsibe. Legyen. Nem vitatkozom. Csizma-csizma-sál-sál-sapka-sapka-kabát-kabát, pörgetem le a gyerekeimet futószalagról, és terelgetem ki őket a ház elé. Kicsit még vitatkozgatunk arról, hogy kit vegyek fel, és ki sétál le a saját lábán a lépcsőn, Venci közvetlenül kocsiba szállás előtt találja ki, hogy  szeretné a plüssmaciját is magával vinni, turbóban visszarohanok, csak a szokásos menetrend.

Gyújtást adok és közben szuggerálom a műszerfalat, tulajdonképpen ez az a pont, amikor eldől, hogy megcsináltuk, vagy elhasaltunk… Juhhuuu! A célegyenes előtti részidőnk is egész jó, még maradt benne kb. 2 perc puffer, ami abban a pillanatban el is illan, amikor Mici közli, hogy a masnis kesztyűjét szeretné, és nem azt a lilát, amit induláskor hirtelen megtaláltam. A keresett ruhadarab természetesen apa kocsijában maradt még tegnap, és bár elvileg csak egy ablaküveg választ el bennünket tőle, gyakorlatilag egy újabb sprint vissza a házba, mert az a slusszkulcs nincs nálam, mért is lenne… Teszek egy erőtlen kísérletet a meggyőzésre, de aztán veszek három mély lélegzetet, és úgy döntök, nem bokszolom be Palkó kocsiján a jobb hátsót, pedig biztos gyorsabb lenne, és még kedvem is lenne hozzá, de inkább a futást választom.

Végre elindulunk, feltekerem Maui dalát – nálunk most épp ez a sláger – végigdüccögünk a kis utcákon, a gyerekeim énekelnek, és nekem is jól esik ez a kis feszültségoldás, amíg megérkezünk. Feltépem a bölcsi kapuját, szembe velem ismerős fejek, együttérző mosolyok – ugyanazt a versenyt futjuk mindannyian minden reggel.

Már hallom a zsúrkocsi zörgését a folyosón… Összeszedem magam, most nem hibázhatok. Kabát le, szandi fel, a kezem rutinosan bújtatja át a bőrpántot a szűk fémcsaton. A tépőzár a világ legjobb találmánya a kerék és a meleg víz után – mormolom magamban, de azért kérdezzetek meg akkor is, amikor szétszedi a vadiúj harisnyámat, miközben épp rohanok egy rendezvényre a bölcsijárat után. Talpra állítom a kisfiamat, aki persze megadóan tűri, hogy anyarobot minden funkciót beállítson rajta, mielőtt útnak indítja. Cipő ledob, zokniban betrappolok a gyerekmosdóba, közben hátulról finoman megtolom a gyereket, hogy szegény már 2 és fél évesen megtanulhassa: az élet egy nagy rohanás, nincs idő ténfergésre, határozottan mennünk kell a céljaink felé, különben lemaradunk. Lemaradunk miről is? Ja, igen, a reggeliről…

Villámgyors kézmosás, egy maci, egy kocsi, még egy kocsi a kézben, kezem a kilincsen, közben az idő kitágul, a szememmel gyorsan fürkészem a csoportszobát, megérkezett-e már a reggeli? Sehol egy kancsó, sehol a zsúrkocsi, igeeeen!!! És mosolyogva átszakítom a célszalagot, üdvözlöm Viki nénit, gyerek a küszöbön belül, nagyot sóhajtok. Megcsináltuk…

Micivel már kényelmesen, ráérősen sétálunk át az oviba. Anyarobotból anyazombi leszek. Röhögök is magamon, mert egy pillanatra feltartóztat az új biztonságizár az ovikapun, aztán odacsukom az unikornis szarvát a bejárati ajtóval, és fél úton elszórom a nagy nehezen megszerzett masnis kesztyű egyik darabját is. Szétestem. A nagy sprint véget ért.

De lassan kezdhetek is melegíteni, mert délután kezdődik a második futam…

A bejegyzés szövege és az abban elhelyezett képek és videók szerzői jogi védelem alatt állnak, azok felhasználása csak a Nestlé Hungária Kft. engedélyével lehetséges.